A „kofavonat” a maga negyven kilométeres sebességével végigszáguldott a mezőkön, a sárgálló búzatáblák és napraforgótengerek között. Az egész vidék döglött napsütésben szendergett, végtelen unalmát ritkás akácfái igyekeztek oldani – kevés sikerrel.
A kerekek monoton kattogása álomkórt hintett az utasok közé, a kosarak és batyuk erdejében kókadozó atyafikra és kofákra. A cigarettafüsttel kevert poshadt levegő az örök eseménytelenség leheletét ringatta a koszos kupéban, elfojtva minden keltődő gondolatot. A semmit néző halszemek, kifejezéstelen arcok még egy valaha is remélhető feltámadás lehetőségét is kizárták.
A zökkenők ütemére megbillenő izzadt testek ütemes himbálózása kétségbeejtő közönyt, és céltalanságot árasztott, mely sűrű masszaként csorgott le a csomagokra, terült szét az olajos padlón.
Utazunk.
Közeledik az édes otthon, a tyúkszarral meghintett udvar a rövid láncra kötött korcs kutyával, aki majd megőrül a napon, és vize sincs a nyomorultnak.
– Na, mindjárt otthon vagyunk. - mondta egy izzadt, kövér ember begombolt ingnyakkal, és kalapját hátratolva törölgette vizes homlokát.
– Ja. – válaszolt egy mellette ülő fejkendős asszony.
A már ismerős nagy kanyar után feltűnt az állomás. Kis kopott, sárga épület, előtte murvás peron, pár kopott paddal az akácfák között.
A forgalmistán kívül nem volt ott senki, csak két kóbor kutya. A vasutas olajos, vörös zászlójával, a meleg miatt csak vállára dobott zubbonyával úgy állt ott, mint egy vesztes hadsereg.
A szerelvény lassan fékezett, majd határozott rántással megállt. A csomagjaikkal vesződő utasok kényelmes-nehézkesen leömlöttek a murvára, ki-ki hátára és karjaira szerelte motyóit, és a forgalmista felé bólintva elindult a faluba vezető gödrös, hepehupás úton hazafelé. Cipeléshez szokott testük esetlenül, nehézkesen meggörbülve vonszolódott a porban, egyre kisebbedve a poshadt napsütésben.
Dél volt, a forgalmista irodájába menet lekanyarította válláról zubbonyát, és belépett irodájának megroggyant ajtaján. Felszerelését egy székre dobva nekiült ebédelni abból a kopott alumínium lábosból, amelyben annak idején ő hordta az ebédet apjának, ha az szolgálatban volt.
Álltam az üres peronon, kigombolt ingben, zakómmal karomon. Átölelt az időtlen eseménytelenség kékhajú tündére, lassan kioldódtak állandó feszültségeim. Esetlenül álldogáltam a nekem ismeretlen békességben, zavaromban nem jutott eszembe más, mint az, hogy élek.
